azt hiszem kezdek megőrülni. ill a Sors őrült meg. egyszerűen nem értem, h lehet így keverni a lapokat, mint ahogy Ő teszi. amikor az ember már azt hiszi, h mindent ért és ezt el is fogadta....nos, szóval akkor jön Ő, s jól összekavarja a dolgokat. mert azt hiszi, joga van ehhez, mert ő a Sors.....s aztán mindennek vége.. Józan Ész eltávozik...Remény újra jelentkezik...s te csak lesel, mint Rozi a moziban. ill megbolondulsz. szépen, csendben...de közben még csak azt sem fogod fel, h miért. h miért reagálsz így az új helyzetre....
mert lövésem sincs arról, h miért reagálok így a tényre (melyet mint egy hírt a híradóban közölt velem....még csak a reakciómra, a véleményemre sem volt kíváncsi...egyszerűen csak értesített róla,ráadásul elég direkt módon.... és ennyi...), h szakított a barátnőjével. ez vasárnap történt. azóta még csak el sem tudom érni. azt se tudom, h pontosan h is történt, h miért pont most...ráadásul azóta ő sem jelentkezik. előtte se beszéltünk már pár napja...ezért is ért váratlanul ez a tény. hát még a közlésmód. mert oké, h az ember megoszt ilyen dolgokat a barátaival. de egy beszélgetés közepette... megvárva a reakciót, a véleményt....ha megszólal a telefonom,magam sem tudom pontosan megindokolni, h miért, de egyből megdobban a szívem, h talán ő az. de nem...mert eltűnt, felszívódott. még a köszönésemre se reagált (msn). a legjobban az egészben az zavar, h nem értem....engem ez tud a legjobban felidegesíteni...ha nem értek vmit...ha vmiben nincs logika. mert ez teljesen logikátlan. miért nem kérdezte meg h vagyok, h telik a hétvégém, s mikor én visszakérdeztem volna, nos...akkor ő elmondhatta volna a fejleményeket...akkor nem lett volna ez ilyen erőltetett, direkt dolog....
nade most ami engem illet. mármint a reakciómat....hát, azon bizony mégjobban meglepődtem.....komolyan azt kívántam abban a pillanatban, mikor felfogtam, h mi is történt, h bárcsak ne lenne igaz....egyszerűen úgy megrémültem az új szituációtól.....de nem tudom megmagyarázni, h miért....ill nagyjából tudom...szóval mert félek attól, h a remény újra feléled bennem, h talán lehet köztünk vmi. márpedig én ezt nem akarom. ennek több oka is van: 1. mert egy párszor életemben már eljátszottam ezt magammal. de semmi sem történt, csak a szenvedés újra meg újra...mert soha sem teljesült be a vágyam. mindig csak reménykedtem. 2. valójában nem illünk össze. erre persze csak azután jöttem rá, h 'szakítottunk'. 3. én ezt már lezártam. nehéz volt, fájdalmas, de lezártam...hónapokkal ezelőtt. ez a harmadik a legfőbb ok, amiért nem értem. mármint ha már lezártam magamban, (és télleg lezártam) akkor mi a f*szért zaklat fel a dolog. azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, h mi...h megint... :S
áááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
NEM ÉRTEM MAGAMAT!!!!!!!!!!!!!! márpedig ha már én sem...akkor ki?! ráadásul, mintegy mégjobban megnehezítvén a helyzetet, két embert kérdeztem, két barátnőmet a dologról, és mindketten másként értékelik a szituációt: 1. nem vagyok számára közömbös 2. a barátjának tart, el kellett mondania nekem........
nos...ha eddig nem tartottam magamat idiótának, szánalmasnak....háát...mostmár azt hiszem nincs más választásom---->SZÁNALMAS VAGYOK!!!!!! de tényleg...olyan dolgokon gondolkodok, sőt beszélek is róluk, amik valójában nincsenek....mert ő nyilván nem tervez velem semmit a jövőben...mert hisz' barátok vagyunk. ezt ő többször is hangsúlyozta. h örül, h barátok tudtunk maradni a dolgok után. (na persze ez inkább részemről nagy s ritka teljesítmény) ez dühít a legjobban az egészben: én miért kezdtem el ilyen dolgokra gondolni?!?!?!?!?!?!?!? az összes közül ez a leggyilkosabb, általam legjobban utált érzés, amire ember képes: a REMÉNY......erről most eszembe is jutott vmi: "Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz még most is belém?" /IMÁDOM!!!!!!/
de még vmi történt azóta....rátaláltam a versre, amely leírja az életemet...az eddigi életemet...ezt is megszerettem...ill csak két versszakot belőle....de azok tényleg odab*sznak....:
"Szerettem én, s csak búját érezém
A szerelemnek mind ez ideig,
S e bú mindennél édesebb vala,
Mire szivem csak emlékezhetik
Oh istenem, ha gyötrelmében is
Ily boldogító már a szerelem:
Hát akkor még minő lehet, ha a
Szívben szelíd moslygással pihen!"
hát íme...azt hiszem ezzel mindent elárultam magamról. :p nincs visszaút...nyitott könyv lettem...:)
mára ennyi nyavalygás asszem elég volt.....inkább lefekszem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.