That's me

Elgondolkodtam...lehet, nem kellett volna. ugyanis rádöbbentem, h életemben kétszer (!!!!) voltam igazán boldog, elégedett. s mindkétszer akkor, mikor azt hittem, szeretnek. szerelemmel szeretnek.persze kiderült, mindkétszer tévedtem....de ez a tény elgondolkodtatott...vajon tényleg kell a szerelem, h elégedettek legyünk a világgal?! mármint legtöbben az életük céljának beteljesülését abban látják, h megtalálják/megtalálták életük párját. ilyenkor hirtelen mindenki rádöbben, h az azelőtti éveket mintha csak átaludta volna...tényleg ez az élet?! pontosabban: tényleg ez a boldog élet?! csak azok érdemlik meg a boldogságot, akiket szeretnek? mi van azokkal az emberekkel, akik tanulnak, dolgoznak, sikeresek,hisznek magukban, ott vannak, ha a barátaiknak szükségük van rájuk, s segítik a rászorulókat?!ők nem lehetnek boldogok és elégedettek? mért tesz a mindenkori (amúgy önző) társadalom ekkora terhet az emberekre? férfiakra és nőkre....akik élni szeretnének. akik boldogan szeretnének élni... miért hitetjük el velük, h csakis, és csakis akkor szabad boldognak és elégedettnek lenniük, hogyha párra leltek? mert elhitetjük velük...mindenki...azok is, akik egyébként azt hangoztatják, h 'büszke szinglik', nekik nem kell senki, egyedül is teljes életet tudnak élni. ők is azt erősítik bennünk,boldogtalan,magányos halandókban, h párra márpedig szükség van. mert lehet, h akadnak olyanok, akik elhiszik, ill el akarják hinni, azért ha jobban odafigyelünk, s nem csak felszínesen hallgatjuk őket, érezhetjük az oly nagyon álcázni kívánt keserűséget. hiszen ők is ebben a társadalomban nőttek fel, s ugyanezt táplálták beléjük.csak vmiért ők már nem akarnak megfelelni. talán a sok csalódás miatt félnek bármi újba belekezdeni,talán féltik a lelküket. de az is lehet, h csupán elfáradtak. lehet, h belefáradtak abba, h megpróbáltak a társadalmi elvárásoknak eleget tenni. talán nem sikerült nekik az, amit mindenki elvárt tőlük: szerelmet találni, s megtartani. talán feladták.....

a legtöbbször, ha rég nem látott ismerőssel v rokonnal találkozik az ember, az első kérdések egyike biztos arra vonatkozó lesz, h mi a helyzet a szerelem terén...az senkit sem érdekel, h boldog vagy-e, elégedett-e, netán sikeres-e, egészséges-e....nem. mert a kiindulási pont az, h boldog akkor lehetsz, hogyha van párod. ezért ha azt válaszolod, h igen, van vki, akit szeretek, s aki engem is szeret, akkor az mindenkinek olybá tűnik, h boldog életed van. viszont ha véletlenül nincs senkid, akkor kiül az arcukra az a furcsa, sajnálkozó-szánakozó tekintet, s egyértelműnek tartják, h nem vagy boldog. ezért jönnek a bátorító, vígasztaló mondatok, melyek arra vonatkoznak, h nem kell ám szomorúnak lenni, mert biztos nem sokára  beköszönt a szerelem a te életedbe is.

'namármost!!!' ezek szerint a szerelem teheti teljessé az életünket. s az egész rajtunk múlik. legalábbis saját feladatkörünkbe utalták azt. hisz ha hiánya esetén minket tartanak kevesebbnek, s meglétét  a mi dicsőségünk számlájára írják,akkor gyakorlatilag a szerelmet mi 'csináljuk'......szóval az emberiség szerint azért nem lehetünk szingliként/magányosan boldogak és elégedettek, mert nem tettünk eleget. nem állhatunk meg,párt kell találnunk,s ez csak rajtunk múlik.....

ez tényleg így lenne?! én nem hiszem. nem akarom ezt hinni. mert akkor én a boldog élet egy részét birtoklom csak. mint ahogy még sokan mások is. ez a tudat nem túl vidító. olyan, mintha egy olyan széken ülnénk, aminek az egyik lába hiányzik. egyensúlyoznunk kell, nem dőlhetünk hátra kényelmesen addig, míg nem lesz meg a negyedik láb is....de mi van, ha vki már túl sokáig egyensúlyozott, s elfáradt....ő lehet, h nem tud tovább várni....ő talán ezt a problémát nem úgy oldja meg, h vár a negyedik lábra, hanem a már meglévő hármat rendezi át?! hisz ha jó helyen vannak azok a lábak, akkor ugyanolyan biztosan, kényelmesen ülhetünk rajta, mint mások a négylábúakon....csak hát ugye a többiek ezt elítélik. hiszen egy három lábú szék nem olyan 'esztétikus', mint a hagyományos társai......

talán erről van szó: megszokottság....talán a hagyományok rabjaivá váltunk, s ferde szemmel nézünk azokra, akik egy újfajta életet élnek....de kérdem én: miért bántjuk a 'háromlábúakat'?miért ne ülhetne vki kényelmesen addig is, míg csak három lába van?!?!mért nem fér meg sok-sok négylábú között néhány olyan, aki még nem találta meg a megfelelő 4. lábat?miért kell rájuk ujjal mutogatni?

persze manapság sikk elcsodálkozni azon, mennyi depressziós ember él köztünk. de azon már a legtöbben nem gondolkodnak el, h mi tesszük őket azzá. mert a szerelem egyébként csak az egyike azoknak az elvárásoknak, amiket rájuk erőltetünk. ott van még a karrier, a szépség, a jó humorérzék, s még sorolhatnám a végtelenségig.....annyi fajta elvárást támasztanak felénk manapság, h felsorolni sem tudnánk mindet. hogyan tudnánk akkor mindnek megfelelni?! sehogy! mégis akarva-akaratlanul bevéstük az emberek tudatába, h a tökéletesség mindennapos. annak kell lennie..ha nem vagy a többiek által tökéletesnek ítélt, akkor lustának tartanak, mert egyértelmű, h te tehetsz arról, h nem felelsz meg a 21. század kőkemény ideáljának......

mindezt végig gondolva gyakorlatilag megállapítható, h bár sokak még abban a tudatban élnek, h ha szerelem van, akkor megvan az okod a boldogságra. de szerintem már ez sem elég. ehhez egyre több kell....gyakorlatilag minden.....s a minden az idő múlásával egyre többet takar......

ui.: a bejegyzés elején úgy gondoltam, azért nem érezhetem magam boldognak, mert nincs szerelem az életemben. azt hittem, h mások is csupán ezalapján ítélnek meg/el. de mostanra már az aggaszt, h legalább az élet többi területén sikerül-e megfelelnem azoknak a bizonyos elvárásoknak....

Azt hiszem hivatalosan is segítségre szorulok. egyszerűen nem tudom, mi van velem...ill tudom, csak nehéz kimondani...szóval van ez a dolog. h közölte velem, h szakított. nos...azóta vmi nem stimmel. egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. sem őt, sem a tényt. de nem tudom miért van ez. mert nem szeretem. pontosabban nem úgy, ahogy akkor. akkor, amikor még semmit sem sejtettem, amikor még hittem....hittem, h kellhetek neki. bár ha belegondolok, akkor sem én hittem, hanem ő hitette el velem...és most gyakorlatilag ugyanott tartunk, ahol néhány hónappal ezelőtt: kétértelmű megjegyzések, célozgatások, a másik piszkálása.....s a várakozás. várunk. mire?! na ez jó kérdés. ki mire...én arra,h találkozzunk, és történjen vmi előrelépés. na nem így párkapcsolati téren. mert ebből nem lesz semmi. hanem úgy általánosságban. találkozzunk, beszéljünk, történjen meg az a bizonyos közös 'bulizás' mikor mindketten ott leszünk,mindketten iszunk.... szinte biztos vagyok, h megtörténik az, amit megfogadtunk mindketten, h nem fog soha...CSÓK....utána pedig végre világosabban fogok látni (remélem!)....de hangsúlyozom: nem reménykedek!!! csak várok, h történjen meg, amiben biztos vagyok, h meg fog történni, és h múljon is el...na ez az, amire én várok. ezzel szemben amire ő vár: végre megfektethet....többek között engem is....mert ő most fenékig kiélvezi a szingli lét előnyeit. számára a legfőbb előny: fűvel-fával...igen. tudom. elmondja. nekem!!! mintha én ezt tudni szeretném. pedig sosem kérdeztem tőle ilyeneket. mégis mindig tudomásomra hozza, h már megint összekavart vkivel egy-egy buli alkalmával. nem kellek neki! nem ÉN kellek neki. nem CSAK ÉN kellek neki. és nem arra, amire én szeretném, h kelljek neki. ennyi. igazából nem is tudom, h miért fecsérelek rá időt, h ezen rágódjak. hisz tök egyszerű minden: szabad, tombolnak a hormonjai, és mivel pasi, az ösztöneire hallgat...míg én egyedül vagyok, vágyok vkire. vkire, aki nem ő. ezt tisztán látom. más világ. más felfogás. még olvasni sem szeret!!!! de egyszerűen most csak ő van. tudat alatt talán próbálok beleképzelni vkit....aki nem ő. s talán nem is lesz soha. ugyanakkor nem értem őt. ez pedig zavar. mert fel akarom fogni, h mért ilyen. hiszen olyan, mintha skizofrén lenne. mert van egy énje, akinek az életfelfogását már fentebb kifejtettem, és van a másik, aki úgy beszél a 3 éves unokahúgáról, mint akibe reménytelenül beleesett, dolgozik,ha kell segít a szüleinek, határozott elképzelése van a jövőjéről.....nem illik bele nekem ez egy emberbe.

amúgy erről már csak egy emberrel merek beszélni, mert a többiek már kezdenek rám kicsit furán nézni. konkrétan már megkaptam párszor, h mi a fenének állok még vele szóba. mintha én ezt tudnám! szóval már félek szóba hozni. mert v az a reakció, h én még mindig bele vagyok esve, v pedig az, h naiv vagyok, és még azt hiszem, h lehet köztünk vmi....nos hát!!!! egyik sem. ez nem szerelem. azt hiszem ez tipikus esete a 'szerelembe-vagyok-szerelmes' dolognak.  de próbálok ennek véget vetni!! komolyan!! belülről irtom ki magamból. csak hát elég makacs. de rajta vagyok a témán!!  ;)

azt hiszem kezdek megőrülni. ill a Sors őrült meg. egyszerűen nem értem, h lehet így keverni a lapokat, mint ahogy Ő teszi. amikor az ember már azt hiszi, h mindent ért és ezt el is fogadta....nos, szóval akkor jön Ő, s jól összekavarja a dolgokat. mert azt hiszi, joga van ehhez, mert ő a Sors.....s aztán mindennek vége.. Józan Ész eltávozik...Remény újra jelentkezik...s te csak lesel, mint Rozi a moziban. ill megbolondulsz. szépen, csendben...de közben még csak azt sem fogod fel, h miért. h miért reagálsz így az új helyzetre....

mert lövésem sincs arról, h miért reagálok így a tényre (melyet mint egy hírt a híradóban közölt velem....még csak a reakciómra, a véleményemre sem volt kíváncsi...egyszerűen csak értesített róla,ráadásul elég direkt módon.... és ennyi...), h szakított a barátnőjével. ez vasárnap történt. azóta még csak el sem tudom érni. azt se tudom, h pontosan h is történt, h miért pont most...ráadásul azóta ő sem jelentkezik. előtte se beszéltünk már pár napja...ezért is ért váratlanul ez a tény. hát még a közlésmód. mert oké, h az ember megoszt ilyen dolgokat a barátaival. de egy beszélgetés közepette... megvárva a reakciót, a véleményt....ha megszólal a telefonom,magam sem tudom pontosan megindokolni, h miért, de egyből megdobban a szívem, h talán ő az. de nem...mert eltűnt, felszívódott. még a köszönésemre se reagált (msn). a legjobban az egészben az zavar, h nem értem....engem ez tud a legjobban felidegesíteni...ha nem értek vmit...ha vmiben nincs logika. mert ez teljesen logikátlan. miért nem kérdezte meg h vagyok, h telik a hétvégém, s mikor én visszakérdeztem volna, nos...akkor ő elmondhatta volna a fejleményeket...akkor nem lett volna ez ilyen erőltetett, direkt dolog....

nade most ami engem illet. mármint a reakciómat....hát, azon bizony mégjobban meglepődtem.....komolyan azt kívántam abban a pillanatban, mikor felfogtam, h mi is történt, h bárcsak ne lenne igaz....egyszerűen úgy megrémültem az új szituációtól.....de nem tudom megmagyarázni, h miért....ill nagyjából tudom...szóval mert félek attól, h a remény újra feléled bennem, h talán lehet köztünk vmi. márpedig én ezt nem akarom. ennek több oka is van: 1. mert egy párszor életemben már eljátszottam ezt magammal. de semmi sem történt, csak a szenvedés újra meg újra...mert soha sem teljesült be a vágyam. mindig csak reménykedtem. 2. valójában nem illünk össze. erre persze csak azután jöttem rá, h 'szakítottunk'. 3. én ezt már lezártam. nehéz volt, fájdalmas, de lezártam...hónapokkal ezelőtt. ez a harmadik a legfőbb ok, amiért nem értem. mármint ha már lezártam magamban, (és télleg lezártam) akkor mi a f*szért zaklat fel a dolog. azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, h mi...h megint... :S

áááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

NEM ÉRTEM MAGAMAT!!!!!!!!!!!!!! márpedig ha már én sem...akkor ki?! ráadásul, mintegy mégjobban megnehezítvén a helyzetet, két embert kérdeztem, két barátnőmet a dologról, és mindketten másként értékelik a szituációt: 1. nem vagyok számára közömbös 2. a barátjának tart, el kellett mondania nekem........

nos...ha eddig nem tartottam magamat idiótának, szánalmasnak....háát...mostmár azt hiszem nincs más választásom---->SZÁNALMAS VAGYOK!!!!!! de tényleg...olyan dolgokon gondolkodok, sőt beszélek is róluk, amik valójában nincsenek....mert ő nyilván nem tervez velem semmit a jövőben...mert hisz' barátok vagyunk. ezt ő többször is hangsúlyozta. h örül, h barátok tudtunk maradni a dolgok után. (na persze ez inkább részemről nagy s ritka teljesítmény) ez dühít a legjobban az egészben: én miért kezdtem el ilyen dolgokra gondolni?!?!?!?!?!?!?!? az összes közül ez a leggyilkosabb, általam legjobban utált érzés, amire ember képes: a REMÉNY......erről most eszembe is jutott vmi: "Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz még most is belém?"  /IMÁDOM!!!!!!/

de még vmi történt azóta....rátaláltam a versre, amely leírja az életemet...az eddigi életemet...ezt is megszerettem...ill csak két versszakot belőle....de azok tényleg odab*sznak....:

"Szerettem én, s csak búját érezém

A szerelemnek mind ez ideig,

S e bú mindennél édesebb vala,

   Mire szivem csak emlékezhetik

Oh istenem, ha gyötrelmében is

Ily boldogító már a szerelem:

Hát akkor még minő lehet, ha a

Szívben szelíd moslygással pihen!"

hát íme...azt hiszem ezzel mindent elárultam magamról. :p nincs visszaút...nyitott könyv lettem...:)

mára ennyi nyavalygás asszem elég volt.....inkább lefekszem...

hello!

ismét nyár...ismét magány...ismét blog....

röviden ennyi a történetem. ebből kiderül, h volt már egyszer blogom. de azt egy vidám pillanatomban megsemmisítettem, mert túl sok keserű emlék fűzött hozzá. abban a pillanatban azt hittem, h túl jutottam életem (egyik?) mélypontján. de azt hiszem, tévedtem. ugyanis rá kellett döbbennem, h bizony semmi sem változott. jó! tény, h volt pár vidám hetem-hónapom, de ez inkább illúzió volt a Sors részéről.

ugyanitt tartottam kerek egy évvel ezelőtt: nyár, magány, önsajnálat, kétségbeesés.......

de aztán mégis történt vmi. egy szép este felkerekedtünk, s nyakunkba vettük a várost (Bp-t) a barátnőimmel. könnyed, novemberi beszélgetős délutánnak indult, de végül hatalmasat buliztunk hajnalig. azt hiszem ez volt a kulcs a szabadulásomhoz: néhány órára elfelejteni, h ki s mi vagyok....akkor már hónapokban lehetett számolni az utolsó bulizásom, s években az utolsó (nem alkoholos mámorban megtörtént*) csók óta eltelt időt. azt hiszem, ez egy akkor majdnem 21 éves lány életében meglehetősen hosszú időszaknak számít. talán ezért is hatott rám olyan elemi erővel az az éjszaka. onnantól kezdve már semmi sem volt ugyanolyan. egyrészt, mert 'végre' egy kiadósat (nem szeretem ezt a szót, de) smároltam. másrészt, mert felszabadult voltam. jó, tény, h a tetemes mennyiségű alkohol nagyban közre játszott ebben, de ez mellékes információ. :p harmadrészt pedig, mert rájöttem, h igenis hiányzik az életemből a pörgés, a buli, a tánc, stb...attól a novemberi naptól kezdve szinte heti rendszerességgel jártunk 'szórakozni'. :) VÉGRE olyan életet éltem, mint egy átlag huszonéves!!!

személyiségem rohamos mértékben kezdett átalakulni olyanná, amilyenné mindig is szerettem volna. hosszú idő óta (sőt, megkockáztatom, h életemben) először éreztem, h élek. PEZSEGTEM!! :) úgy éreztem, h nem létezik számomra lehetetlen. még a suliban is megcsináltam eddigi legjobb átlagomat. tudtam nevetni, viccelődni, volt kisugárzásom. egyszóval jól éreztem magam a bőrömben.

aztán egycsapásra összetörtem.persze nem ok nélkül... kiderült, h a srác, akivel két hónapja randizgattam,s akit mellesleg azon a bizonyos novemberi éjszakán ismertem meg, s aki visszaadta az életbe s magamba vetett hitemet, s aki tervezgette velem a jövőt...na szóval ő hazudott. rájöttem, h valójában van egy barátnője. nos, vége lett mindennek. legalábbis először azt hittem. de nem! a pezsgés, az életkedv maradt! bevallom őszintén, ezen én voltam a legjobban meglepődve. de azért örültem. sőt, két héttel a 'szakításunk' után megkerestem. azóta is tartjuk a kapcsolatot, mondhatni 'barátok' lettünk. persze emiatt a mai napig totál idiótának tartanak a barátnőim, meg úgy nagyjából mindenki. de igazság szerint nem nagyon érdekel. mert már többször is bebizonyította, h fontos vagyok neki...és mivel nagyjából ő az egyetlen fiú barátom, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, h a büszkeségem kerüljön az előtérbe. :p

amúgy azóta is minden kedvezően alakult az idén. többször is kaptam az élettől visszajelzést, h bíznak bennem, sőt számítanak rám az emberek. szóval az önbizalmamnak mondhatni csupa 'jót' tett az év első fele. de aztán vmi elromlott. jött a nyár. jöttem-mentem barátokkal is meg családdal is, de ezek gyorsan elmúltak. jött az 'igazi nyár'. az a nyár, amitől gyerekkorom óta rettegek: mikor mindenkinek van programja, mindenki pörög és élvezi a suli nélküli létet....csak én nem. múlt héten lett vége a nyaralásaimnak. azóta gyakorlatilag nem csinálok semmit. :s egyszerűen mindenki megy vhová, mindenki emberek közt van, v a pasijával nyaral...csak én nem. egyszerűen kezdek már belebolondulni. tudom, h most mindenki azt mondaná nekem, h "hé! még itt van egy egész hónap!!". de sajnos hétfőtől dolgozok. egész augusztusban. így ha jól utána számolok: marad még négy hétvégém....

nagy unalmában pedig mit csinál az ember. hát számot vet az életéről! igen, gondolkodik. nálam ez azt jelenti, h rádöbbenek, valójában ott tartok, mint 13 évesen. várom, h felnőjek, megváltozzon az életem, jöjjön a nagy ő.....de nem változik, nem jön...itt állok még mindig lelkileg 13 évesen. :( hülyének is néznek, mikor közlöm a többiekkel, h én már várom, h végre vége legyen a nyárnak, és megint minden visszaálljon a régi kerékvágásba. igen,  a normális kerékvágásba. mert nekem az a megnyugtató. olyankor mindenkinek muszáj ráérnie, mert suli van. nem talál ki mindenki az utolsó pillanatban idióta programokat (persze másokkal), nem utazik el hetekre, mert suli van. bárcsak ott tartanánk már!!!

nos ilyenkor tör rám az, h le kell írnom ezeket vhová. mert a fejemben már tényleg nincs hely az iyen hülyeségeknek....igen, hülyeségek. mert ha ezt vki kívülálló elolvassa, nyilván azt mondja, hülye vagyok, örüljek, h nincs nagyobb gondom az életben. de én már tényleg nem tok másra gondolni, csak arra, h én vagyok az egyetlen, aki szenved nyáron, és várja, h korán keljen és unalmas előadásokat üljön végig....de ez van! That's me! :p